Ahol egy kis szobában a földön aludtunk a testvéreimmel, ahol a stégről ugráltunk, ahol csukákat hajkurásztunk és ahol elbiciklizhettünk a kisboltig kezünkben egy húszassal fagyiért. Olyan boldogok voltunk, attól, hogy ránk volt bízva az egész tranzakció, amilyen boldog csak akkor lennék szerintem, ha újra egy húszas lenne a (cukormentes) fagyi.
Nekem a Balaton akarva- akaratlanul összekapcsolódik az evéssel. Ott valahogy mindig mást lehetett enni, mint otthon. Ott nem kellett az asztalnál enni, hanem lehetett a stégen, vagy a fűben, a nyugágyon. Lehetett ’nemnormális’ időben ebédelni, meg vacsorázni. Nekem a Balaton nem a gasztronómiai kalandozásokat jelentette, bár azt hiszem akkoriban úgy kalandoztam, hogy füstölt sajtot tettem a szendvicsemre a sima helyett. Aztán később volt olyan, hogy felöltöztünk csinosan (egy normális szett/ Balatoni hét volt bekészítve) és elmentünk egy étterembe. Akkor ettünk rántott húst (mert így anyának nem kellett bebüdösíteni a nyaralót) meg húslevest, meg hekket.
Akkor nem az volt a lényeg, hogy cigánykereket hányjanak az ízlelőbimbóink, hanem hogy anyának ne kelljen főznie, aztán mosogatnia, elpakolnia, akkor ebben az volt az ünnepi.
Aztán idősebbek lettünk és a Balatont picit elhanyagoltuk, annyi fele kellett menni… Akkor a gasztronómia közösségi élmény volt. Együtt rendeltünk pizzát a kollégiumba, meg együtt ettünk hajnalban gyrost és ott az volt a jó, hogy együtt ettünk a barátokkal. Amikor hétvégén otthon voltunk, akkor mindig szigorúan együtt evett a család, mert ugye az volt a lényeg, hogy együtt vagyunk. Most a Balaton a totális szabadság. A menekülőút, a nosztalgia, a béke szigete, a ’mindigjó’. És most már az evéshez való kapcsolatom is más. Most olíva bogyót veszek, meg jó sajtokat, jó borokat és kiülünk a stégre, élvezzük a szabadságot. Most már nem a macera miatt megyünk étterembe, hanem kísérletezni, viszont talán az a meghitt ünnepisége is eltűnt. Megszoktuk…
A kukorica fogyasztásom evolúciója teljes mértékben vezethető a fenti gondolatmenet alapján. Réges-régen megfőztük a (ma már) kopott lábasban, aztán fújtuk-haraptuk-fújtuk-megégetett-fújtuk-haraptuk egy kis sózás után. Fog közé akadt, leettük magunkat, tökmindegyvolt. Aztán anyukám olvasta valahol, hogy van egy sokkal egyszerűbb módszer is. Mikróba tette a kukoricát és 4 perc alatt kész volt, imádtam, hogy ilyen innovatív és persze nagyon hatékony. Ki akar várni annyit a kukoricára? Most elpepecselek vele. Kipróbáltam új ízekkel, inspirálódtam utazásokból, nem csak sóztam, chiliztem (Kuala Lumpurban így ettük), pestoztam (mert a pesto mindenre jó), sajtoztam (sajttal minden finomabb)…
Egy dolog állandó: A kukorica a fog közé ragad. Főzve, mikrózva, sózva, pestozva, odaragad.
Készítettem is most egy mikróban főtt kukoricát, amit olyan finomságokkal dobtam fel, mint a fokhagyma, chili, vaj vagy éppen a pesto.
Hozzávalók:
- friss, zsenge kukorica – 4 db
- 250g vaj
- őrölt chili
- tengeri só
- parmezán
- 2 gerezd fokhagyma
- pesto (elkészítését ebben a videómban megnézheted)
Elkészítés:
Tedd be a kukoricát a héjaitól megfosztva (kipróbáltam héjával is, nem lett jobb) 4 percre a mikróba és lefedve főzd puhára. Sokkal ízgazdagabb lesz, mintha vízben főznéd, mert nem ázik ki. Emellett zsengébb és roppanósabb marad. Én már csak így eszem. Amíg a mikróban pörögnek, készítsd el hozzá a chilis vajat. Olvaszd fel a vajat és ízlés szerint lapátold bele a chilit. Én 1 csapott evőkanállal tettem bele. Ha ezzel elkészültél, fokhagymanyomóval pépesíts 2 gerezd fokhagymát. Ha elkészült a kukorica, dörzsöld be az átnyomott fokhagymával jó alaposan locsold meg a chilis vajjal és sózd. A másik kukoricát próbáld ki úgy, hogy bedörzsölöd pestoval, sózod és reszelsz rá parmezánt. Szerintem zseniális!
Ha tetszett, oszd meg a receptet ismerőseiddel!
